♪ ♫ ♥ manóhercegnő ♥ ♫ ♪

megint eltelt egy csomó idő… tessék. és még mindíg… még mindíg nem történt semmi. gondolhatják de jó neki semmit nem csinál csak vár. csak várok. ígyvan. semmit nem csinálok, csak várok. és ez most jó?? azt se tudom már mire.. hogy történjen valami?? ha eddig nem történt ezek után mért lenne másképp? ugyanmár.nem olyan jó ez. tulajdonképpen   semmi értelme már. várni valamit ami valamikor valamiért talán meg fog történni… de mindíg túl sok a “ha“..

folyton csak… csalódok. mintha én lennék a világ legszerencsétlenebb embere. kegyetlen érzés. amikor azthiszed hogy nem is lesz ez már jobb, de nem is kell hogy jobb legyen, mert ez így jó neked.. és akkor . akkor hallod a puffanást. és hogy mi volt az?? a pofáraesésed. nevetséges mi? tudom. pedig így van. ez így nagyon egyszerű. mégis túl bonyolult ahhoz, hogy rájöjj, miért csinálják ezt veled.

“.amiről nem tudsz az nem fáj.”

nos. ez így is van. de utána.. egy idő után az már nem igazán fájdalom amit érzel. hanem keserűség. csalódottság. igazából újra átéled azt amibe már vagy ezerszer belehaltál. és próbálsz, de nem tudsz rajta túllépni. mert ott van legbelül, hogy mi van akkor ha megint minden ugyanugy végződik. nagyon egyszerű lenne azt mondani, hogy nem “ő” más.. és ez a “helyzet” is más. de ez nem biztos. semmi sem biztos.. és amikor azthiszed, hogy ennél boldogabb nem is lehetnél.. nahh amikor így gondolod… akkor csap le a villám. mindíg akkor. kiderül. mindíg kiderül ha hazudnak neked. és akkor összetörsz. nemérti. ő ezt ugyse fogja érteni. pedig te összetörtél. újra. hatalmába kerít az érzés. amit már annyiszor éreztél. olyan sokszor. és még mindíg ugyanúgy fáj. és csak az a mondat jár a fejedben..”én nem hazudni akartam, csak azért nem mondtam el, hogy ne legyél mérges”.. ez fáj a legjobban. mert hiába is nem nagy dolgokról van szó. de honnan tudjam, hogy ennyi? hogy a többi mind igaz? nem érti meg. ilyen kis dolgokon hogy lehet felkapni a vizet.. ilyenér hogy lehetsz mérges. sose fogja megérteni. akinek már ennyit hazudtak.. az minden egyes alkalommal össze fog törni.. csak kérdés, hogy lesz-e aki mindíg összeszedegeti az összetört szívének apró darabkáit.. de ha nem érti.. akkor nem érti azt se, mit kell összeszedni.. meg hogy miért kéne.

bonyolult a képlet. és itt nem a bizalmatlanságról van szó. mert mindíg ezzel vágnak vissza. nem. de ha már itt tartunk.. hogy van joga a bizalmatlanságról beszélni, amikor hazudozik, és jogosan nem bíznék benne.

de nem. itt a sors kifürkészhetetlenségéről van szó. mert mindíg ugyanazt játssza. ugyanazt a kört… és amikor nem így van, te akkor is attól tartasz, hogy pedig megint ugyanugy lesz. mert látod a jeleket. amiket      lehet hogy bebeszélsz magadnak. mért ne lehetne. de tudod hogy ez nem erről szól. hisz nem akarod bebeszélni magadnak hogy szar minden amikor nem az. ez egyértelmű. ez hülyeség lenne. csak amikor elkezd megint minden ugyanugy menni, mint egyszer… sőt többször… akkor az már egyértelmű hogy nincs rendben. de ki tudja. az is lehet hogy az én hibám. sőt. legyen az én hibám. én tehetek mindenről. az egészről. az én hibám, hogy hazudtak nekem. az én hibám, hogy ahol csak tudnak átvernek. ennyi. az én hibám, hogy még bízok…

Megbocsátottam a megbocsáthatatlant, megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket. Sokszor okoztam csalódást és csalódtam olyanokban, akiktől sosem vártam volna. Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak. Előfordult olyan is, hogy szerettek, de én nem tudtam viszontszeretni.Felhívtam valakit csak azért hogy halljam a hangját, néha elég volt egy mosoly ahhoz hogy szerelmes legyek. Sokszor féltem, hogy elveszítek valakit, aki fontos számomra.. és el is vesztettem a végén. De túléltem, és még most is élek. Már nem csak túlélem a hétköznapokat, hanem megélem azokat. Mert az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon..

igen. ha megkérdeznéd most biztosan őszintén válaszolnék, hogy nem vagyok jól. egyszer fent, egyszer lent. szokták mondani. csak az a baj, hogy ez sokszor      nos   nemnormális. például a szerelemben. ott nem szabadna elbizonytalanodni. és nekem mégis olyan sokszor sikerül.   szomorú vagyok. és tanácstalan. nemtudom hogy fog alakulni az életem. hogy olyan lesz-e amilyennek szeretném, hogy legyen. egyszerűen el vagyok veszve. az a baj, hogy ezt én így már nemtudom tovább csinálni. elegem van abból, hogy folyton csak bizonyítok. bizonyítani akarok. mindenkinek. hogy észrevegyék azt, hogy nem jól gondolják. de hiába. még azt se veszik észre hogy próbálkozom. egyszerűen elvesztem. és belefáradtam. miért kellene nekem bizonyítanom?? vagy egyáltalán mit? ugyse fogják soha elismerni, hogy nem nekik volt igazuk. hiába próbálok bizonygatni. ha meg mégis nekik volt igazuk….. hát… ha mégis igazuk volt és ugy vannak a dolgok tényleg, ahogy azt ők próbálják nekem bebizonyítani, akkor abba belehalok. nemtudnám elviselni a gondolatot… hogyha hallgattam volna rájuk akkor… és nemtudnám elviselni azt, h mindenki engem sajnálna.. nem. nemakarom. még belegondolni se. de sajnos számolni kell ezzel is. de nem adom fel. nem adhatom fel azok után, hogy ennyit küzdöttem érte. az kb öngyilkosság lenne. de nemtudom mi lenne a jó. hogy most megint mit csináljak? mit mondjak? miért kell ezt az egészet megint elölről kezdeni..?? és miért nem segít nekem senki?? miért vagyok egyedül, mint a kisujjam?

áhh. nemtudom. nemtudom magamban elrendezni a dolgokat. azthiszem, hogy eltelt több mint gy év, és én még mindíg nem gondoltam végig a dolgokat. csak.. olyan ez az egész… mintha csak sodródnék. és reménytelennek érzem az egészet. vagyis inkább csak magamat.

én ismerem magam annyira, hogy nem a pénz az, ami a legfontosabb (nekem). de anélkül nem lehet élni. és addig én nem várhatok el semmit, amíg én nem tudok magamra vállalni semmit. mert ugye egy kapcsolatban két ember van. és nem fair, ha csak az egyik tesz a közös életükért.. bele se merek gondolni… csak nagyon nehezen, hogy mi lessz akkor, ha nem sikerül.. ha még az a nulla se jön össze.. én meg… én meg lelépek?? vagy?? vagy mi??? atyaég… csak tudnám mit kell tenni ilyenkor. minden probléma megoldódna.. bárcsak úgylenne… túl naív vagyok.. én az egész élethez túl naív vagyok. sajnos nem igazán tudom mire készüljek fel.. hogy mire kell felkészülnöm. az a baj…. gyereknek érzem még magam ehhez az egészhez. nem tudok elég komolysággal viszonyulni konkrétan szinte semmihez. én ezt így szeretem, nekem ez így jó. jól érzem magam így. de ez kevés. édes kevés az élethez.

“- Szeretsz?
- Nem tudom.
- Mért nem?
- Nem vagyok biztos.
- Kételyek?
- Azok.
- Akkor mit érzel?
- Ez bonyolult. Néha hiányzol, nem bírom, ha nem vagy velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád. Néha ellöklek, mert félek. Megijedek tőled, pedig nem bántasz. Néha futnék veled akármeddig, akárhova… csakhogy együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó, ha itt vagy, vagy nézel, mert elvársz dolgokat. Lehet, hogy nem tudom megtenni. A szívem megszakad, ha mással látlak, de nem szólok egyetlen szót sem. Csak elsétálok… Néha utálom, ahogy kinézel. De ezt se mondom soha. A lényed kárpótol mindenért. Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán. Pedig lehet, olyat tettél, amiért másnak már nem jutna a bocsánatomból. Néha ha rád gondolok sírok, néha nevetek, néha ordítok, aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű, de nem… ez bonyolult.
- Akkor szeretsz?
- Azthiszem… “

lehetne egyszerű, de nem. sokáig ez lett volna legmegfelelőbb válasz: “azthiszem”. a dolgok.. hirtelen változtak. minden más lett. és furcsa volt. nemtudtam hova tenni. nemtudtam mit érzek. vagy mit gondolok. és amit legjobban kellett volna tudnom, hogy mi kellene éreznem. de semmi. csak összezavarodás.ennyi volt. mindenhol. de én nem hazudtam amikor azt mondtam szeretem. csak aztmondják nem az az igazi akivel le tudnád élni az életed hanem aki nélkül nem tudnád. és nem igazán tudtam, hogy akkor ez most melyik kategória. mert szeretni akárkit lehet. de ÚGY szeretbi nem mindenkit. de aztán csak telt az idő. és tudom hogy szemét voltam. hogy vártam. hogy történjen valami, hogy tudjam mi a helyzet. és mondhatjátok hogy átvertem. vagy mondjátok hogy szemét vagyok. vagy önző. mondhattok akármit. de ezt senki nem tudhatja helyettem. mert én akartam úgy érezni. mert tudtam hogy “kell”.mármint.. nem kényszer .. semmi ilyesmi. de csak idő kellett… ennyi az egész.

ez a nyár is. pedig az eddigi legjobb volt. vagyis.. sok jó dolog történt. sokmindennel lettem gazdagabb. de csalódtam is azért. megismertem embereket. voltak akiket megszerettem. voltak, akikre ha ránéztem, rosszul lettem. ottvannak a barátaim. jól elfelejtettek. szinte nem is beszéltem senkivel egész nyáron. durva. dehát ilyen ez a “barátság dolog”. elszomorító tud lenni, amikor az ember rájön, hogy nincsenek is barátai. elég gáz. aztán hát a családommal meg épp ellenkező irányba fordultak a dolgok. minden jó. jó otthon lenni. velük lenni. (jó néha kicsit sok tud lenni ) de furcsa, milyen hirtelen változtnak a dolgok. egyik pillanatról a másikra. szóval a dolgoknak ez a része rendbejött.

de ehelyett jött most egy másik probléma. addig rendbenvan, hogy az ember szeret valakit. meg úgy gondolja, hogy sokmindent kibírna érte. csakhogy nemtudom hogy van azzal az ember, ha mondjuk egy éven keresztül csak 2 havonta láthatja azt akit szeret. én nemtudom.. de most eléggé összezavarodtam. fogalmam sincs, hogy lesz, mi lesz, meg főleg hogy miért.. nemtudom ennek mi értelme… csak   elég szar. akárhogyis. rohadt szar érzés. és most nemtudom, igazából mit kéne csinálnom. szal természetesen nem arra gondoltam, hogy feladom vagy valami. e ez akkor sincs rendjén. ez így nemjó. sehogyse. nem ez a normális. főleg hogy egész nyáron együtt voltunk. majdnem 4 hónapig. nem azt mondom hogy rengeteget voltunk együtt, mert nem volt rá lehetőségünk, de akkor is. eljutottunk idáig h együtt voltunk hónapokig, és most meg megint olyan mint az elején, hogy csak hétvégéken találkozunk. utána meg még ennyiszer se. komolyan ez olyan mintha nem előre mennének a dolgok, hanem visszafele fejlődnének. és ez a legszarabb. szóval nemtudom hogy lesz. majd kiderül.

mostmár megint csak a suli. itt vagyok mindennap. ugyanolyanok a napjaim. semmi élet. semmi mozgás. csak ülsz. és írsz. és gondolkodnod se kell. csak írni. semmi nincs. szürke minden. mindenki leszar mindenkit. mindenki csak a saját érdekeit nézi. unalmas. és ráadásul. má megy az egész napom. néhga úgy érzem, hogy sose lesz vége. néha meg látom, hogy nemsokat kell már kibírnom. csak ne kéne már itt lennem. elég volt. szeretném végre élni az életem. a sajátomat. nem azt amit mások kitaláltak nekem, hanem amit én álmodtam meg. dehát. ez várat magára. elég sokáig még.

mindíg csak azt hallgatom hogy “nemsokáéra jobb lesz, hidd el, bizz bennem”   de sose jobb… már egy éve ezt hallgatom. és sose lett jobb., tudom hogy nem egyszerű. én nem kérek semmit. de akkor mért kell igérgetni a levegőbe?? amikor fogalma sincs az embernek arról, hogy mi hogy alakul, de ígérget… mert azthiszi attól jobb lesz…? hát nem jobb hanem még rosszabb… mert persze utána jön a csalódás, hogy ez már megint nem úgy sikerült, ahogy terveztük. és nem is arról van szó, hogy mást hibáztatna akárki is, de valamiért mégsem megy. valami oka csak van, hogy sose lesz jobb…

szóval. igyekszem. optimista lenni. mint az látszik is gondolom de tényleg szar egy érzés amikor nem tudja az ember, hogy mit várjon a jövőtől. amikor azt nemtudod, hogy jövőhéten mi lesz. sőt. holnap mi lesz. semmit nemtudsz már. csak vársz. várod hogy legyen végre valami, ami segít abban, hogy bízni tudj.

BÁRKI is légy, aki most kezedben tartasz,
Egy apróság híján minden kárba vész,
Időben szólok, mielőtt jobban megismersz,
Én nem olyan vagyok, mint hitted, nagyon más.

Ki az a férfi, aki követőm lenne?
Ki indulna el szenvedélyeim nyomába?

Az út veszélyes - az eredmény bizonytalan, s lehet akár végzetes is;
Minden mást fel kellene adnod - bennem látva az egyetlen és igaz embert,
Ám még így is fárasztó lenne és soká tartana, hogy felfedezz,
Meg kellene tagadnod mindent, amit addig az életről vallottál
és mindenkit, aki nyugalmat adott;

Ezért inkább hagyj itt, ne vesződj tovább énvelem
- Vedd le a kezed a vállamról,

Tegyél le, és indulj utadra.

Nélkülem.

hm. de én nem ezt akarom. de nem mindíg lehet az amit én akarok. ez önzés. és hiába, de mindíg is az a fontos, hogy másoknak jó legyen. vagyis. félre ne értsen senki én nem sajnáltatom magam. nekem jó így. többnyire. néha. úgy ugyse lennék boldog ha mások boldogtalanok szal ez világos. csak mindíg azt mondják hogy kicsit gondolhatnék magamra is. minek? hogy olyan legyek mint az összes többi ember? ugyanolyan önző szar alak legyek? vagy lehet, hogy így is az vagyok? ejha. kitudja. nemtudom. nemtartom magam egy jó embernek. szóval. nem vagyok rossz, mert nem akarok én senkinek se ártani, meg nem akarok senkinek rosszat meg ilyesmi. de nem igazán csinálok semmi olyat amitől jó lennék. olyan átlagos vagyok. vagy nem. az átlagos a szar. a hulladék, a fos emberek. akik semmire sem képesek, csak állnak egyhelyben egész életükben és agonizálnak, és azon gondolkoznak, hogy “mi lett volna ha”. csak álmodoznak. egy jobb helyről, jobb emberekkel, jobb időben, jobb dolgokért. de nem tesznek érte semmit. SEMMIT. ezzel meg csak a szívüket fájdítják, aminek következtében még jobban fogják sajnálni magukat, és még depisebbek lesznek. és csak toporognak egy helyben. mert a képzeletből nem lesz valóság. így nem jutnak előbbre. és kesergéssel sem. szóval így megy ez a körforgás. és sose lesz vége. ha valaki egyszer belesik ebbe az ördögi körbe, akkor sose lesz vége. nem tud kiszállni. egyedül nem. kell valaki, aki segít. akire támaszkodhatsz. na most. erről is vannak elméletek. állítólag ha valakire támaszkodsz, akkor őt nem szeretheted. persze.. mint embert szeretheted, de mint társat.. nemigazán. erre mondják azt hogy társfüggőség. na most. annyi hülyeséget kitaláltak manapság, hogy kétlem, hogy lenne ilyen hogy társfüggőség. ez hülyeség. olyan nincs hogy ülünk egy körben egy terápián és egyszer csakj valaki megszólal : “sziasztok, XY vagyok, és társfüggő.” szóval nevetséges. szerintem legalábbis én tuti kiröhögném. meg azt is biztos aki ezt kitalálta. lehet volt valami alapja, de kitudja.

uhha. jól elkalandoztam. a lényeg az, hogy mégsem tartom magam átlagosnak. nem beképzeltségből, de annál egy picit azért jobb vagyok. vagyis. mondjam ugy. hogy én inkább a jobbik átlagosok csoportjába tartozom szerintem. úgyérzem ez megint magyarázatra szorul részemről. szóval a másik csoport. az én szemszögemből? nos. ebben a csoportban is “átlagos” emberek vannak. csak ez a jobbik eset. nem siránkoznak. nem agyalnak a múlton. a jelenben élnek. élvezik az életet. szeretnek élni. boldogok akarnak lenni, de erről nem csak álmodoznak, hanem tezsnek is érte. tesznek azért, hogy olyan legyen az életük, amilyennek lennie kell. hogy minden pillanat élvezetes legyen. hogy mosolyogjanak amikor csak lehet. és nem érdekli őket, ha emiatt hülyének nézik.

hát én inkább itt érzem magam. próbálok mindent úgy csinálni, hogy jó legyen. nem csak nekem, mindenkinek.

Voltál már úgy, hogy azt akartad mondani, hogy persze, hogy veled tartok, ha mész, és mégis csak egy grimasz meg egy makacs “mégsem megyek” lett belőle? Hogy némán ültél, mikor nyelved hegyén izzott a szó: “szeretlek”. Hogy a meleg ölelés helyett ijedt távolságtartásba burkolóztál? Hogy valakinek azt mondtad nélküled is boldog leszek, menj csak, hátra ne nézz; és a kemény szikla porrá hullt, mikor Ő elhagyott. És csacsogtál már legjobb barátodnak máshoz fűző szerelmedről, lelked mélyén vágyva, hogy csókjával tapassza be a szád? És kezdtél már úgy mondatot, hogy most elmondom az igazságot neked, és a szerelem színeit lecsupaszítva, csak valami halovány képet festettél érzéseidről, nehogy nevetségessé válj? Mondta már a belső hangod, hogy nem jött még el az ideje, és később azt, hogy elmúlt? Nevettek-e már ki azért, mert szerelmet vallottál? Rákiáltott-e már etikai értékrended, hogy ne tovább, nem szabad így szeretni; és féltetted-e már szerelmed attól, hogy életed túl bonyolult? Ébredtél-e már arra, hogy szíved igazgyöngyeit olyannal osztottad meg, aki nem bírt rá vigyázni? És volt-e bűntudatod, amikor a másik, kit megszerettél, neki már csak szűkmarokkal mért üveggyöngy jutott?

„- Mit csinálsz?
- Álmodok.
- Ébren?
- Ébren.
- Úgy nem lehet.
- Én tudok.
- Hogyan?
- Azt nem tudom, de nekem megy.
- Miről álmodsz?
- Mindenről, ami jó.
- Például?
- Egy tökéletes világról.
- És mire jó ez?
- Ilyenkor nem fáj semmi, egyszerűen csak elmegyek egy másik világba, ahol minden úgy van, ahogy én akarom, ahol nem kell félni, nem kell aggódni, nem kell semmit csinálni, amit nem akarok, egyszerűen csak boldognak lenni.
- Akkor, ha nem álmodsz szomorú vagy?
- Nem, csak nem mindig vagyok boldog.
- De mindig vidámnak látszol!
- Te úgy látod.
- Az hogy lehet?
- Mert azt akarom, hogy úgy lásd.
- És, hogy csinálsz úgy, mintha boldog lennél, ha nem vagy az?

- Egyszerűen. Csak elmegyek az álomvilágomba…” (:

igazából csak apróságok. eléggé érzékeny vagyok. vagy úgy is mondhatnám : sérült..

“miért vagy ilyen?”

“mi történt?”

“tudtad hogy kibaszottul érzékeny vagy?”

igen. tudtam. tudom. de amikor a föld alá kerülsz. mereven heversz a földön. jön a pokol. nem. nem akarok újra magam alá kerülni más miatt. így is előre fáj. már előre érzem mit fogok érezni akkor. már most nagyon fáj. nem akarom. nem fogom. mert erős leszek. az vagyok. nem tehet tönkre semmi. nem hagyom.

félek hogy elveszítem. félek hogy a sok apróság (aminek semmi jelentősége nem lenne), az jelek a múlt újboli bekövetkezésére.

de nyugodt vagyok. a karjaiban alszom el. és mellette ébredek. biztonságban. semmi baj nincs. nem fog egyik pillanatról a másikra a föld alá ejteni. nem tenné.

éjszaka többször felébredtem. átölelt. betakargatott. puszilgatta a hátam. fogta a kezem.

érzem hogy az életemnek lüktetése van.

fellélegeztem. boldogan aludtam tovább. minden rendben van. a lényeg az Együtt. a Veled. a Velünk.    felejtsd el azt aki voltál. légy az, aki vagy.

-”pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része.”

-”melyik az a rész?”

-”amikor Te meg Én Mi leszünk!”:) ♥

SZERESS♥

annyi minden kavarog a fejemben. azt se tudom mit mondhatnék. akárkinek is. összevagyok kicsit zavarodva. de nem vagyok elbizonytalanodva. csak most kicsit máshogy érzem a dolgokat és ez olyan      más. furcsa. nemtudom szavakba önteni. én csak szeretek. de az élet nem csak ebből áll. van több oldala is. meghát nem lehet az ember mindíg boldog. mert a boldogsám amugy sem egy hosszantartó állapot. az csak a pillanat öröme. de most kezdme egy kicsit elveszíteni önmagam. félek hogy valamit nagyon rosszul csinálok. hogy nem helyesen döntök. pedig annyira igyekszem. és én tényleg próbálkozom, hogy mindenkinek jobb legyen, de egyszerűen kicsúszik a kezemből minden. persze    most már jobb mint az elmult fél évben akármikor is. rég éreztem ugy hogy hiányzik a családom. rég éreztem jól magam velük. rég voltam ilyen közel hozzájuk. és most nem csak az elmúlt fél évre gondolok. hanem évekkel ezelőttre. de most hiányoznak. és én is nekik. most, hogy egy picit kiálltam ellenük megijedtek. végülis és vagyok az egyetlen lányuk. és szerintem ők se gondolták hogy idáig fajulnak a dolgok. de én nem akarok többször választani. egyszer már megtettem. nem olyan régen. és nem a családomat választottam. hanem egy ‘idegent’. egy olyan idegent, aki többet adott nekem bárkinél. aki idegenebb kint akárki más, de mégis a legközelebb áll hozzám. őt választottam. de még egyszer nem tenném meg. vagyis. ez most félreérthető volt. nem választanék még egyszer. nem akarok. nem választhatok két dolog között amit ennyire szeretek. lehetetlen. képtelenség. legalábbis nekem. annyira fura hogy most ezt mondom.. mert pár hónapja szemrebbenés nélkül megtettem. de azóta változtak a dolgok. én azóta az idegenemet ugyanúgy szeretem. sőt. még jobban is ha lehet. de az ember nem választja meg a családját. és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy azok után ahogy én hátat fordítottam nekik, meg ellenük fordultam képesek voltak megbocsátani és ugyanúgy folyatni eztt az egészet, mintha semmi se történt volna. erről szólna egy család? ez lenne a lényege? a feltétel nélküli szeretet és a megbocsátás bármilyen körülmények között? nemtudom. erről az oldalról még nem ismertem őket. ez nekem egy új dolog most. vagy lehet, hogy nem is új. csak most nőttem fel hozzá eléggé, hogy meglássam hogy erről szólt az egész? hogy mindíg is ez volt? talán tényleg olyan a családom amilyennek lennie kell csak én ezt eddig nem láttam? ennyire vak lettem volna? vagy inkább önző? lehet igazuk van. lehet, hogy nem is érdemlem meg ezt az egészet. nem vagyok amugy ennyire pesszimista. de most nagyon elgondolkodtam. mert ők ezzel az egésszel a javamat akarták. és pedig azt se érdemelném meg hogy aggódjanak értem. mert ennél rosszabbat egy ember nem tehet, mint hogy a családja ellen fordul. nem tudom hogy kérhetnék bocsánatot. hogy mit kellene mondanom. belegondolva. fordított esetben. ha az én lányom tenné ezt. a lányom akiért mindent megtennék és akinek mindent megadnék ilyet tenne. hát valószínűnek tartom hogy teljesen összeomlottam volna. és lehet hogy ők is így éreznek. csak ezt én nem látom. és fáj nekik. tudom. csak nekem nem mutatják.

most ugyérzem egy ember van akire támaszkodhatok. aki mindenben mellettem áll és aki mindent megtenne értem és soha nem akarna bántani. ő az én idegenem. aki nagyon fontos része az életemnek. tudom, hogy közhely. de ő tényleg más. nem úgy bánik velem, mint mások. nem úgy néz rám. nem úgy ér hozzám. nem akarom elveszíteni soha. tudom. sok időm van még. rengeteg. élhetném az életem úgy ahogy a többi 20 éves lány. de tőle mindent megkapok. sosem adnám ezt fel.

szeretem. igazán.

bár tudnám mit mondjak hogy szavaim értsd

szívedet tőlem soha ne féltsd

nem bántalak s nem hagylak magadra soha

legyen jövőnk bármily mostoha

nehéz most élnünk s oly messze a vég

boldogságunk a kezünkben, ez most a tét

fogd a kezem és vezess a fényre

s midnen rossznak legyen vége

szeress engem csak erre kérlek

és boldog leszel amíg csak élek

adj erőt és adj időt nekem

ha senki nem jön te maradj itt velem

mindenki elárult és már mindenkitől félek

de egyet tudok, hogy : szeretlek téged

te is szeretsz és ezt nem tagadom

szívemet szívedért örökbe adom

szívem a zálogom hát többet ne kérj

s csak annyit kérek szeress s ne félj

♥

két ember. akiknek teljesen más az életük. mégis együtt vannak. de miért? mi tartja össze őket? talán a remény, hogy most megtalálták életük párját? vagy a vágy, hogy szeressék őket, és ők is szerethessenek? vagy csak a beletörődés, hogy már úgyse törheti össze senki jobban a szívüket? vagy lehet, hogy a hit az igaz szerelemben, amit eddig csak a filmekben láttak? vagy a lehetőség, hogy a mellettük lévő emberrel összeköthetik az életüket? vagy esetleg mindegyik?

a nő fiatal. eddigi életében nem volt mellette még olyan ember, akiben ne csalódott volna. lehet hogy túl sokat vár el? lehet. de kétlem. csak az alap dolgokat. csak szeretni akar. félelem nélkül. tudja, hogy a tökéletes férfi nem létezik. a “szőke herceg fehér lovon” csak a mesékben van. és ez így is van rendjén. senki nem tökéletes. ezt tudja. nem is várja el. csakhogy az ellenkező nem egyes képviselői olyannyira összetörték a szívét, hogy fél. fél szeretni. fél kimutatni az érzéseit. és fél tenni akármit is. hogy miért? egyszerű. így nem tűnik olyan gyengének. olyan sebezhetőnek. így nehezebb kihasználni. az évek alatt nem talált maga mellé olyan társat, aki segített volna összeszedni szíve darabkáit. sőt. inkább még apróbb darabokra törték. és talán ha egyszer megtalálja azt az embert aki segítene neki, annak még nehezebb dolga lesz. mert a darabok egyre apróbbak, egyre nehezebb összerakni. talán ezért is olyan zárkózott. így nehezebb bántani. de tudja, hogy eljön majd az az ember, aki segít neki. és aki szívesen teszi majd meg ezt érte.

a férfinek sokmindenben volt már része. sokmindenben, amiről a legtöbb ember csak álmodna. sokat tapasztalt. volt része jóban, rosszban egyaránt. sokat csalódott már, de benne is sokan csalódtak. de sose adta fel. ezt sose tenné. régebben pont az a fajta ember volt, akit ez a lány minden porcikájával gyűlölt volna. az ilyen emberek tették olyanná, amilyen. az ilyenek, akik nem törődtek semmivel, nem érdekelte őket semmi, csak élték az életüket. és ez így volt rendjén nekik. azthitték, így kell élni. így a jó. nekik. meg talán másoknak is. lehet, hogy sose gondolták, hogy ezzel fájdalmat okoznak. lehet azt hiszik, mindenki ezt csinálja. kitudja. de mindenesetre mindenfajta erkölcsi és egyéb szabályt megszegve élnek. de aztán idővel ő is kapott elég pofont ahhoz, hogy talán megjöjjön az esze. talán rájött, hogy amit csinál azt élvezi, de attól nem lesz boldog. hogy nem erre van szüksége. hogy az életben vannak fontosabb dolgok is. már nem úgy él, mint azelőtt. megbecsüli a körülötte élőket. tiszteletben tartja a megszabott szabályokat és határokat. (általában:)) az élete 180 fokban megfordult. ” kutyából nem lesz szalonna”. nos. tényleg így lenne? ezt megcáfolnám. különben nem vált volna olyanná, amilyen most. csak egy kérdés van. ha élvezte azt ahogyan előtte élt. akkor vajon mi vezethette rá, hogy íígy megváltozzon? erre én nemtudok válaszolni. talán ő sem.

de ők ketten találkoztak, és barátok lettek.két ennyire különböző ember, mégis megértették egymást. két különböző ember. azok voltak. mielőtt a férfi meg nem változott. azelőtt sose lettek volna jóban. megtalálták a közös hangot. de a fiú nem gondolta volna soha, sőt még talán ma sem gondolná, hogy a lány olyan emberek miatt halt meg, mint amilyen ő volt. de ezért a lány nemharagszik. soha nem is haragudott. pedig tudta. tisztában volt vele. mégis. soha nem törődött a múlttal. mindíg a jelent nézte. mindíg a ma számított, mert hogy lehetne jövőnk, ha a múltunk a jelenünk.. szoval. a végén már őt tartotta egyetlen barátjának. az egyetlen igaznak. kicsit tartott ettől a barátságtól, mert félt, hogy elveszíti. hogy majd valamelyikőjük többet akarna. és félt, mert már a barátságuk körül is voltak félreértések. nem kettőjük részéről, hanem a körülöttük lévők szemszögéből. de félt hogy vége lesz a barátságnak. az ilyen barát az kincs. amire vigyázni kell. úgy gondolta, ez az ember, talán tényleg megismeri majd. talán hagyja magát, hogy megismerhesse. ezért sikerült visszafogni az olyan gondolatait és érzéseit, amiknek nem volt helye ebben a barátságban. nem is gondolt ilyenekre. csakhogy ezzel a férfi máshogy volt. valószínűleg ő is próbálkozott, hogy visszafojtsa. csak neki nem sikerült. többet akart. ahogy a lány is. de ő még magának se merte beismerni. választania kellet. barátság vagy szerelem? mind a kettőre szüksége volt. ráadásul ugyanattól az embertől. de tudta, hogy ha a szerelmet választja, már nem lesznek ugyanolyan barátok. sőt. ezek után akármit választott volna, nem lettek volna már ugyanolyan barátok. de egy próbát megér. mindenki ezt gondolta. aztán telt az idő. és minden jó volt. talán egyre jobb is lett. és rájött hogy nem kellett választani. mert maradtak barátok is. de nem gondolta volna, hogy képes lesz még ennyire szeretni. és így érezni azt, hogy őt szeretik. társak lettek, akik talán örökké együtt lesznek. boldognak tűnnek. a lány azért mert úgy érzi, megtalálta azt az embert, akire mindíg is vágyott. aki türelmesen ragasztgatja össze az apró pici darabkákat, és mindezt úgy, hogy nem tud róla, hogy mit tesz. a férfi pedig mert megtalálta a társat, aki egy életen át vele maradna, és támogatná.

két különböző ember. egy pár. egymáshoz csiszolódnak lassan. de nagyon jó párt alkotnak. egyikük sem gondolta volna. a nő kezd régi önmaga lenni. többet mosolyog. vidám, olyan mint régen.a lány a régi életét akarta. vele ellentétben a fiú viszont el tudott szakadni a régi életétől, és olyan emberből, akit a lány teljes szívéből utált volna, olyan lett, akire a lánynak igazán nagyon szüksége volt.

♥

őszintén szólva nagyon nem tudom, hogy sokszor mi lenne jó. egyszerűen nem tudom mit csinálok ennyire rosszul. most tényleg én rontok el mindíg mindent? kétlem! de akkor mi a baj? miért nem elég jó sohasem amit csinálok? miért nem vagyok elég jó soha senkinek? én csak boldog akarok lenni, de egyszerűen nem találom sehol se a helyem. pedig jó lenne, mert azzal vagyok akit szeretek. de mégis egyedül vagyok. nagyon egyedül. talán mint még soha életemben. de hol van a családom? hol vannak a barátaim? jó itt… de megőrülök egyedül. úgy érzem, hogy nem nagyon tudok senkihez fordulni. akihez tudnék az reggelől este dolgozik. hulla fáradt. nem akarom fárasztani a hülyeségeimmel. és nem tudom hogy mit vár tőlem. persze.. felesleges magyarázkodnom. aki nem lát a szavak mögé annak ugyis hiába mondanám, ugyse értene meg. jo persze tudom, hogy nincs az arcomra írva a múltam, és nincs a homlokomon minden egyes gondolatom felírva. de ennek ellenére fogalmuk sincs róla. elképzelni nem tudják, hogy az elmúlt években min mentem kersztül. nem tudják miért vagyok olyan, amilyen. sokan gondolnák : egy kiscsajnak 20 évesen milyen gondja lehet. hát van. és ezért mondanám hiába, attól függetlenül, hogy fiatal vagyok, rengeteg rossz dolgon mentem keresztül. lehet, hogy más könnyen veszi az akadályokat, könnyen túllép a régi dolgokon. de én nem más vagyok. én én vagyok. én nem azt akarom mondani, hogy nemtudok elszakadni a múltamtól és azóta is azon kesergek. de ha valakit ennyit bántanak, mint engem. az egyszerűen nem tudom hogy lehet felhőtlenül boldog. mindíg ottvannak a felhők. hogy vajon ki fog bántani legközelebb. vajon miért kell majd megint csalódnom. és az ok.. hogy miéért?? miért pont engem? mindíg. engem. pont engem. aki már amugy is sokat szenvedett. de nem elég. sose elég. mit tettem ami ennyire rossz? én nagon sokszor megpróbáltam túltenni rajta magam. de nem megy. nem hagyják. nem egyszerű. most is. ugyanolyan minden. semmi nem változott. mindenki a környezetemben azt figyeli, hogy tud a legjobban bántani. és már az olyan kis apróságok is rosszul tudnak esni, és nem értik hogy miért. nem tudják az idáig vezető utat. jo.. nem vagyok paranoiás vagy ilyesmi.. biztos nem akar mindenki bántani, de megteszik. akarat nélkül is. de megteszik. és nem értik. elintézik annyival, hogy “már megint meg vagy sértődve” innentől pedig el van vágva minden. ha valaki meg se próbálja megérteni. az a legroszabb. pedig ez nem így van. próbálom tartani magam. próbálok egy rossz szót se szolni. nem reagálni azokra a dolgokra, amik bántanak. de legtöbbször nem is az esik rosszul, ami mondanak. hanem ami mögötte van. ami eszembe jut róla. vagy amiről az jut eszembe, hogy már megint kezdődik. már megint ugyanazt csinálják velem, mint évekkel ezelőt, csak most valaki más. valaki, aki még fontoabb, mint az aki évekkel ezelőtt fontos volt nekem, és ettől mégjobban fáj. de senki nem veszi a fáradtságot, hogy elgondolkodjon. betudják annak, hogy megvgyok sértődve, és ez elég nekik. nekem nem. megértem, hogy nem vagyok egyszerű, és nagyon magamra veszem a dolgokat. és emellett nagyon könnyű megbántani. de ennek az okairól tudnék mesélni bőven. olyan dolgok, amiket szinte már elfelejtettem, de mégis bennem vannak. mert mindíg megismétlődik. nem mondhatok el mindenkinek mindent. csak azért hogy okot adjak arra hogy még jobban bántsanak. az a baj igazából, hogy engem nem nagyon tudnak már jobban összetörni. talán ez a baj. a beletörődés. nem kellene beletörődnöm. de a multamon ugyse változtathatok. persze hogy nem. de ha tehetném, visszaforgatnám az időt. csak az a baj, hogy a forgatókönyvet nem én írom. és sokszor azt se tudom, hogy most ki a főszereplő. a saját filmemet se tudom irányítani. hanem mások. jó ez annyira végülis nem meglepő. mert hát.. ki vagyok én másokhoz képest?? természetesen. senki. de ez nem bánt. csak nehezen viselem, hogyha lekezelnek. de néha tényleg jobb csendben maradni. mosolyogni, amikor napokat tudnál átsírni. így legalább nem kell magyarázkodni. meg nem kell nekem senki sajnálata. meg úgyse ért senki. amikor azt mondja : “tudom mit érzel”.. tessék? tudod? mért te is átmentél ezeken? dehogy is.. dehogy tudja. honnan tudná már. nem érezheti helyettem más amit én érzek, na.

mondanám hogy ez ilyen egyszerű, de most ez így még bonyolultabb. ugyse fogom tudni én se soha elmagyarázni

az élet nem habostorta. ezt mondja mindenki. hát tényleg nem az. sőt. közel sincs hozzá. se hab se torta. inkább egy nagyon elcseszett palacsintához hasonlít. olyan szar palacsintához, amihez nutellát se adnak, hogy jobb legyen az íze. nem akarnak adni. nagyon meg kell küzdeni érte. de én kaptam. egy picit kaptam hozzá. és ez elég ahhoz, hogy legyen miért reggelente felkelni. hogy legyen miért élni. és így finomabb az a csúfság amit magamnak sütöttem.de őszintén nemtudom, hogy jutottam el idáig. nemtudom, mit tettem olyan rosszat, hogy ezt érdemeljem. minden ellenem fordult. lehet hogy én vagyok túl naív, vagy ostoba. de akkor se érzem úgy, hogy nekem ez járna. mindennek megvan az ára. de ez néha már sok. annyit kell küzdeni azért hogy csak egy picit jobb legyen az élet, hogy a legtöbb ember inkább feladja. inkább nem küzd. elfogadja, hogy nehéz. nagyon nehéz. de tudja hogy el tudná érni. és mégse tesz érte semmit. boldog vagyok. de csak egyvalakinek köszönhetem. de mi lesz így velem? miért nem számíthatok másokra is? azokra, akiknek mellettem lenne a helyük. és mégsincsenek itt. szomorú. de tudom, hogy több van bennem, mint ahogy azt akárki is látja. csak hát ez is olyan. nehéz megismerni egy embert. ezért ezzel se foglalkoznak. nem szakítanak rá időt. minek? így hát én is és a legtöbb ember is maradunk csak egy pici szürke folt. egy nagyon pici. nem is látszik ez a kis foltocska. és az ilyen kis szürkeségek jobban járnak, ha befogják a szájukat, és teszik azt, amit elvárnak tőlük. mert hát elvárás az mindíg van. állandóan. mindenfelől. csak elvárások. semmi több. teljesíteni kell. örökké. sose lesz nyugtod. jobb ha mész tovább az utadon, amit már előre megépítettek neked. és hidd csak el, hogy csak arra mehetsz. nincs más út. nincs más lehetőség. ez az egyenes monoton aszfaltút, amin ha mész, támogatnak. végig. de ha mégis. ha mégis meglátsz egy kis ösvény. teli színekkel, fákkal, virágokkal, illatokkal, szeretettel, ami elsőre olyan szépnek, és olyan könnyűnek tűnik. látod hogy szebb. tudod. érzed. már a kis kanyargós, földes ösvény láttán tudod, hogy sokkal izgalmasabb út állna előtted. és boldogan mennél végig rajta. hihetetlenül boldog lennél. és azt hiszed, hogy ők is boldogak lennének. hogy találtál egy utat ami nem olyan mint az övék, de sokkal szebb. de nekik nem számít, hogy szép-e az út. nekik csak az számít, hogy ez már nem az a biztonságos rész, amit ők felépítettek neked. és bármi áron rajta akarnak tartani az útjukon. tudják, hogy így nem olyan lesz az élete, amilyet ők akartak. olyan útra tértél le, ahol nem támogatnak többé. de arra mész amerre akarsz. talán visszafordulnál? biztos vagy benne? csak azért hogy őket boldoggá tedd? és akkor mi lesz a TE boldogságoddal? te hogy leszel boldog? a kis úton te döntenél az életedről. nem kellene arra menned, amerre visz az út, hanem te irányítod az utat. arra kanyarodik, amerre te szeretnéd. választanod kell. egyszerre nem mehetsz a két úton. és középút se létezett. akárhogy szeretnéd, nem létezik. muszáj választanod. nem tudhatod, hogy jó döntést hozol-e. ez csak az út végén fog kiderülni. ha az egyenes aszfaltutat választod, lehet hogy sose leszel boldog. lehet, hogy az egyetlen kis ösvényt elszalasztod, és nem lesz több. nem lesz több lehetőséged boldognak lenni. ha a kisutat választod, akkor egy bizonytalan és talán nem túl biztonságos útra térsz le. de boldog lehetsz. nem tudhatod, merre visz az út. lehet hogy életed legroszabb döntése lesz. de nem ér meg egy próbát? hátha tényleg boldog leszel. igazán. mint még soha. akárhogy is. a lány az ösvényt választotta.. mert ez az út az, amit reméli, hogy nem egyedül kell megtennie. reméli, hogy el fogja kísérni az az ember, aki miatt ezt az utat választotta. mert ha út közben elhagyja, ha eltűnik, egyedül eltéved. és akkor sose talál vissza. csak ott marad a sűrű erdőben. egyedül. de tudja, hogy ő segíteni fog. mellette lesz. mert szüksége van rá. mert ezt a lányt még sose szerette senki eléggé, hogy elkísérje. nem ismerték. mosolygott, még ha legszívesebben sírt is volna. nemtudták, mikor mosolygott igazából. mikor nevetett szívből. a lényeg hogy mások nevetni látják. hogy ők azt hiszik, hogy minden rendben. nem akar magyarázkodni. nem akarja, hogy akármiért is sajnálják. ha összedől benned egy egész világ. az úgyis a te világod volt. azt más nem tudja újra felépíteni. azt neked kell. újra. és újra. állandóan küzdve és szenvedve, csak azért, hogy újra lerombolhassák. és te mindíg csak kezded előlről. akármi ér. mindíg talpra kell állnod. mert ha a földön maradsz, csak még jobban belédrugnak. nem maradhatsz a földön. belehalnál. és minél tovább vagy padlón, annál nehezebb lesz felállni. muszáj. hogy értelme legyen az életednek.

remélj. reméld, hogy egyszer majd valaki nem azért jön, hogy lerombolja a te kis világodat, hanem hogy segítsen. segítsen még nagyobbra, és még szebbre építeni.

“belém hasított a jóvátehetetlenség fagyasztó érzése. (…) tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.”

megbántani. nem feltétlen szavakkal. és nem is direkt. megbántani önhibádon kívül azt, aki a legtöbbet jelent neked.
csak sajnos nem tudsz mit csinálni. vannak olyan dolgok, amik ellen bárhogy küzdesz, akkor sem tehetsz.
de fáj. fáj elképzelni az arcát, fáj belegondolni abba, hogy neki milyen. mert az mindegy, hogyha nekem rossz. csak ne lenne neki is az. neki, akit mindennél jobban szeretek.

megtanulni valakivel együtt élni. az ember azt hinné, gyerekjáték. de minden ember kicsit büszke. és a büszkeségét nehéz legyőznie azért, hogy a másiknak néha igazat adjon. az elején mindig mindenki a saját igazát akarja érvényesíteni. csak nagyon nehezen ismeri be az illető, hogy valójában csatát vesztett. aztán szépen lassan két ember egymáshoz szokik. egyre többet lesznek együtt. kezdik kiismerni a másikat. megfigyelik a reakcióikat. közben teljesen közel kerülnek egymáshoz. aztán szépen lassan felnyitják egymás lelkét. a mindennapos gondok között jól esik elmondani valakinek, hogy mi bántja őket. esténként már egymáshoz bújnak. bár a távolságot még megtartják. majd hirtelen minden rossz lesz mindkettőjüknek. rájönnek arra, hogy bajban csak egymásra számíthatnak. így hát összefognak. mint egy kis csapat. és igen, erősnek érzik magukat. olyan erősnek, mint még soha azelőtt. majd rádöbbennek arra, hogy a rossz mennyire össze tudta hozni őket. aztán már nekik is tetszik ez az egész dolog. boldognak tűnnek. és azok is. szeretik egymást. és nem is akarják titkolni. a jót is együtt akarják átélni. de rosszban sem hagyják cserben egymást. az egész világ más lesz. mosollyal teli. egy álom, ami bárcsak örökké tarthatna. bárcsak megszüntetné a távolságot. és bár csak ne lenne néha olyan nehéz. de akkor is tudják, hogy kibírják. mindent kibírnak. ebből merítenek erőt. az akaratukból. és, mert tudják, hogy egy nap boldogabbak lehetnek mindenkinél. persze, EGYÜTT..

“azt akarom, hogy ragadjon el a hév. hogy lebegj a mámortól. hogy fakadj dalra. hogy táncolj. légy eszelősen boldog. vagy legalább légy rá nyitott. a szerelem szenvedély. megszállottság. mely nélkül nem lehet élni. azt mondom légy fülig szerelmes. olyat találj, akit őrülten szeretsz. és aki ezt viszonozza. hogy találhatsz rá? hagyd az eszed. hallgass a szívedre. az az igazság, hogy enélkül nincs értelme élni. ha szerelem nélkül mész végig az úton, akkor egyáltalán nem is éltél. de meg kell próbálnod. ha nem próbálod meg, nem is éltél. légy nyitott. kitudja. bármikor becsaphat a villám.”

Eltűnik egy perc alatt. Amire mindenki annyira vágyna. Az csak úgy elillan. Érzed az idő múlását?
Nem.
De ha fáj… Érzed? Érzed, hogy mennyi minden történik, mégis milyen lassan? Érzed, hogy az én kérdéseim most nem találnak válaszra? Érzed, hogy egyedül vagyok? Érzed, hogy félek? Érzed, hogy eltévedtem? Érzed, hogy nem találom az utam? Érzed, hogy lehetne jó, de mégsem az? Érzed-e, amit én érzek? Rossz-e neked? Felállsz, és mész tovább? Vagy leragadsz és gyötrődsz? Van benned elég erő ahhoz, hogy küzdj ellene? Kibírsz-e még egy ütést a földön fekve? Tűröd-e az emberek taposását, mikor már tele vagy velük? Kérsz-e pofont tanulságnak? Kell-e vele bölcsesség? Tudod, hogy a pofon együtt jár a bölcsességgel? Tudod, hogy néha a legnagyobb pofonok tanítanak a legtöbb mindenre? Hát akkor miért nem akar senki belőle? Vajon mindenki azt kapja az élettől, amit megérdemel, vagy ez csak az emberekbe iktatott általános szöveg? Te nem érzed néha úgy, hogy nem érdemled meg, de mégis sok jót kapsz az élettől? És néha nem érzed az ellenkezőjét? Néha nem érzed magad aprócska esőcseppnek? Olyannak, aki zuhan a föld felé, majd belesik a tömegbe? De néha meg olyan, mintha gyémánt lennél, ugye? Érzed a ragyogását? Figyelsz? Ezek különbségek? Vagy ezek csak tények, amiket mi látunk? Ezek belőlünk jönnek, vagy mások teszik ezt velünk? Ez tőlünk függ, vagy semmi közünk hozzá? Akarjuk mi ezt egyáltalán? Akarjuk magunkat kategorizálni? Vagy csak úgy lenni akarunk és kész?
Valaki megválaszolja őket? Kérdések. Ezernyi. És mégsem tud rá nekem senki választ adni. Mi az, ami miatt az ember nem lehet felhőtlenül boldog? Mi az, amit sajnálnak tőle? És miért teszik? Vagy a boldogság olyan dolog, amiért állandóan küzdeni kell? De akkor, hol itt az igazság? Az állandó küzdelmek felemésztik az ember minden erejét. És mire eljut odáig, hogy boldog lehetne, már nem is az. Mert belefárad.
Hát mit tegyek? Mi az, ami változást hozna? Mi az, ami mosolyra buzdítana? Mi az, ami feledtetné a fájdalmas perceket? Csak az idő az, amit erre ismerek, vagy van más is, csak nem veszem észre? Lehet itt lebeg előttem. Lehet csak néhány tett. Lehet, hogy mégsem elég semmi.
De akkor mi lesz velem? Elveszve érzem magam. Ki segít nekem? Ki áll majd mellettem? Ki mondja azt, hogy ‘hé, ne add fel’ ‘menni fog’ ‘még bírd egy kicsit’ ‘tartsd magad’?
De tudjátok…. a végén lehet már ez is kevés lesz. Akkor pedig majd gondoljatok rám.

a halál könnyű. megnyugtató. békés.
az élet szenvedés. meggyötör. elvesz. ráébreszt. kínoz. próbára tesz. megbánt.
miért akarunk hát mégis élni? miért félünk a haláltól? és oly sokszor miért vetünk véget saját kézzel életünknek? mi vezethet odáig? mitől félhetünk? mi történik AKKOR?
furcsán hangzik, de szeretném átélni egyszer egy öngyilkos ember utolsó perceit. nem azért, mert élvezném. és nem azért, mert az akarok lenni. egyáltalán nem. hanem mert tudni akarom, vajon mit érezhet. mit gondolhat akkor, mikor magába szúrja a kést, mikor kötelet szorít a nyakához, mikor beveszi minden gyógyszerét. mi vezethet odáig? egyszerű fellángolás? hónapokig tartó szenvedés? hirtelen döntés, vagy hosszú elmélázás? sok minden együtt, vagy kevés, de fájó? és egyáltalán… MIÉRT?
nem mondom, hogy az öngyilkos ember gyenge. talán azért sem bántom, mert kicsit beleérzek. az én lelki világom eléggé kiismerhetetlen. mégis próbálom meglátni minden emberben a jót. még abban is, aki az életét dobja el, más pedig közben szeretne élni, de betegségéből adódóan küzd, szenved, majd meghal.
az öngyilkos ember fél. magával szemben hazudik. talán önző. talán nem. (sokan azt mondják, hogy aki a saját életét feladja, és maga mögött szerető embereket hagy, az csak magára gondol. de ugyan, ezt ki tudhatná? csak azok tudhatják, akik átéltek ilyesmit.) az öngyilkos ember magába roskad, úgy érzi nincs kiút. úgy érzi, nincs támasza, úgy érzi, senkinek sem elég jó. talán túlságosan nagy a megfelelni akarás? vagy csak szimplán elfárad. nem a mindennapos teendőkben. hanem az egyre sokasodó problémákban. amik csak sokasodnak, majd mikor már tényleg nem bírja, a fejére szakadnak. és ő egyedül van. és egyedül kellene hirtelen sok mindent csinálnia. és ő megijed, mert tudja, nem lesz képes mindenre időn belül. mérlegelnie kell, de nem tud. így választania kell. és dönt. rosszul. de lehet, hogy az ő esetében csak ez az egyetlen kiút van.
talán fél a következményektől? tud-e reálisan dönteni? tudja-e, hogy mit veszít? ugyanis nem tudja mi vár rá, csak azt, hogy az ahol van, rossz, és ő nem akar tovább maradni. a biztos rosszból menekül a bizonytalanba. ami lehet, jó, lehet rossz. valószínűleg többet veszít vele, mint nyer, de ezt ő akkor, abban a helyzetben képtelen felismerni. majd jön a kötél, jön a tabletta.
ennyi lenne egy élet?
megoldhatatlan problémák tömkelege? vagy csak túljátsszuk, mint oly sok mindent? tényleg ennyire rossz az élet ma? biztos, hogy nincs kiút? vagy csak ez az egyszerűbb megoldás?
az élet tényleg bonyolultabb… de a megannyi rossz között néha megbújik az az aprócska jó. ami arra ösztönöz, hogy ne adjuk fel. csak észre kell vennünk. ha folyton a problémáinkon rágódunk, elfelejtjük, hogy mik a valódi értékek. ha örökösen csak a nehézségeink járnak a fejünkben, sosem fog semmi megoldódni. nem várni kell, hogy majd jön valaki, és segít. a sarkunkra kell állni, és azt mondani, ‘igen, menni fog’. mert ha mi nem akarjuk, akkor ki akarhatná? hiába akarom én, hogy másnak jó legyen, ha ő eltaszít magától. mindent magunkban kell megvitatni. mérlegelni, majd pedig dönteni. de úgy, hogy ne bánjuk meg. hogy egy nap majd úgy gondoljunk rá, hogy de jó, hogy még élünk, és mikor a padlón voltunk, nem az egyszerűbbet választottuk, hanem kockáztattunk. és győztünk…

mennyire jó volt gyereknek lenni. bárcsak visszakaphatnám azt a boldogságot. amikor mindennek örülsz. csak nevetésből áll az életed. úgyérzed mindenki szeret téged. mert gyerek vagy. mert imádnivaló. és mindenki veled akar játszani. az összes felnőtt próbálja magára vonni a Te figyelmedet. hihetetlen érzés ugye? és ez nem csak neked jó. a felnőttek azért harcolnak a figyelmedért, mert szükségük van rá, hogy valaki rájuk is figyeljen. valaki rájuk nevessen amikor olyat csinálnak ami vicces. hogy érezzék, hogy valaki őszintén és tisztán szeresse őket. mert egy gyerek szeretete ilyen. azért van, hogy kitöltse az életed. hogy teljesebbé, szebbé tegye azt. hihetetlen boldogság. az érzés, hogy valakinek igazán örömet tudsz szerezni kis apróságokkal. és egy gyerek nagyon hálás tud lenni. sokszor már a kacagása is elég ahhoz, hogy megköszönje. jó volt gyereknek lenni. gondtalannak.és ezért van szüksége a felnőtteknek a gyerekekre. mert egy picit ők is visszamennek az időben.

pedig hogy vártam hogy felnőjek. aztán miért? állandóan csak a csalódások érnek. semmi mást nem kap az ember. ez bezzeg jön ha kell ha nem. sose úsztam meg eddig egy kapcsolatot se (legyen az barát vagy szerelem) enélkül. úgy tűnik ma már ez a normális. én nemtudom. de nagyon unom már. hogy lehet így kapcsolatokat építeni amikor az ember állandóan attól fél hogy átverik vagy kihasználják vagy csak szimplán szórakoznak vele? erre hát ugye nincs más csak a bizalom. amit minden egyes pofáraesés után újra és újra el kell kezdeni mert mindíg etűnik. és hát ugye bizalom nélkül nincs semmi. ha nem bízol valakiben akkor nincs is értelme vele lenni. de ha meg megbízol benne akkor persze szinte majdnem elkerülhetetlen az hogy úgyis átvernek. de vannak kivételek. azthiszem. remélem. nagyon bízok benne hogy most ez nem így lesz.

fura hogy ha valaki úgy élt hogy egyik pofáresésből a másikba. és most van valaki akire számíthat. aki mellettem van ha baj van. aki fogja a kezem mingíg. aki tudja mire van szükségem. és ha nem mondok semmit akkor is tudja mit gondolok.

‎”Jó néha sötétben holdat nézni, hosszan egy távoli csillagot idézni, jó néha fázni, semmin elmélázni, tavaszi esőben olykor bőrig ázni, tele szájjal enni, hangosan szeretni, jó néha magamat csak úgy elnevetni, sírni ha fáj, remegni, ha félek, olyan jó néha érezni, hogy élek…”

elég későn van már. és a gépem is állandóan lefagy. és minden bajom van. kezdem megint csak egy emberformájú szürke foltnak érezni magam a tömegben. végülis   mindíg az az egyedül csendben szenvedő típus voltam. de azért jobb ha az ember megoszhatja valakivel minden gondolatát. két hónapja történt valami. ami eléggé megkérdőjelezte elhatározottságomat. persze amugy se vagyok az a “mindenben biztos” határozott lány :). de nem sűrűn állít az élet nehéz döntések elé. márpedig ez az volt. mi a fontosabb? barátság vagy szerelem? a barátság jól ment kettőnk között. de nemtudom mi történt. nemtudom mit lát bennem. egyszerűen nem tudom felfogni miért pont én kellek neki amikor akármelyik nőt megkaphatná. mert tényleg így van. de pont én. nemértem. pedig nem vagyok buta ( mások szerint se ) de ez örök rejtély marad. szoval barátok voltunk. és az előző barátomon keresztül ismertük egymást. akivel miatta szakítottam. de a választást nem két férfi között kellett meghoznom. nem. a két lehetőség az volt hogy barátok maradunk és minden marad ugy ahogy van, vagy pedig megpróbálok boldog lenni vele (ami egy ilyen ember melett nem nehéz) de ha nem működne, akkor a barátságnak lőttek.. merthát a mondás szerint is “a szerelem múlandó, a barátság örök” . én úgyérzem hogy sokat kockáztattam mert ilyen barátom nem lesz több mint ő. és haragudtam is rá. úgy éreztem hogy cserbenhagyott. persze ez nem így volt. de nagyon tanácstalan voltam. összezavarodott. nem volt kihez fordulnom, csak magamra számíthattam. nekem kellett dönteni. azóta viszont egyre rosszabb lett minden. nem vele. hanem itthon. és nem miatta. hanem az exem miatt. aki persze vissza akar szerezni. ami nyílván nem fog menni de nemtudom neki elmagyarázni -.-” szánalmasan viselkedik és egyszerűen nem lehet leállítani. fenyegeti a barátaimat. jópofizik anyámékkal és tömi teli a fejüket. bár szerintem mostanában nem beszéltek már.

össze kell szednem magam. persze ha ismét ‘összeomlanék’ kb. senki nem látna beőle semmit mert én mosolygok mintha minden rendben lenne. így is ellehet viselni a fájdalmat. mosolyogva. de nem panaszkodhatok. nincs miért. mert Ő szeret és mellettem áll és fogja a kezem mindíg. és én is igyekszem mellette lenni. csak az a baj hogy én közel nem ismerem annyira mint Ő engem. majd talán annak is eljön az ideje. talán tényleg minden jóra fordul. de ebben most annyira nemtudok reménykedni. itthon nem fognak változni a dolgok. sajnos ez van. a regroszabb amikor a saját családod nem áll melletted. de most én fordultam ellenük. vagyis. nem ellenük. mert ez nem ellenük irányul. én csak kiállok az igazamért és érte. nem fogom hagyni hogy elrontsák azt ami nekem jó. nem nekik kell vele lenni. meg hogy most éppen nincs munkája. éés?? majd lesz. nemértem hogy       ááá már megőrülök esküszöm. miért kell mindíg mindennek a pénzről szolnia? azért mert ‘apuci azt szeretné ha a kislánya hozzá menne egy gazdag orvoshoz’ például. na ne szorakozzatok már velem. egy az hogy nem a középkorban élünk h apám döntse el kivel vagyok. a másik nekem nem tiltja meg senki hogy kilépjek ezen az ajtón. a harmadik meg h ha nemtudja elfogadni akkor ez van. én nem fogok senkit győzködni meg bizonyítgatni. komolyan elegem van ebből. egész eddigi életemben másoknak bizonygattam. neeem. elég volt. eljött az ideje hogy magamat adjam és azért szeressenek aki vagyok. inkább ne szeressenek akkor. utáljanak. de belefáradtam már.